Amikor én várandós voltam a lányommal anno 17 éve, rengeteg jó tanácsot kaptam az aggályaimra, felmerülő kérdéseimre és félelmeimre. Az ismeretlen tele van csodákkal és megoldandó helyzetekkel, így minden tanács jól jött.
„Most aludd ki magad, mert hamarosan nem fogsz! Egyél mindent, amit csak megkívánsz, kettő helyett kell egyél! Ez a legjobb popsi krém, ettől nem lesz pelenka kiütése! Mindig vedd fel, ha sír! Ne vedd fel mindig, ha sír! Annyit egyen majd, amennyit kér! Ne egyen annyit, ami belefér, mérni kell pontosan mennyit ehet! Veletek aludjon egy szobába! Nehogy veletek aludjon egy szobába…!”
Ismerős anyukák és leendő anyukák? Tele voltam várakozással, olvastam a szakkönyveket arról, hogyan kell egy újszülöttet gondozni, bújtam a pelenka típusokat és kerestem a legjobb légzésfigyelőt, megfelelő matracot a kiságyába és igyekeztem a 9 hónap alatt felkészülni Nikol érkezésére. Úgy éreztem, készen állok, felkészültem, kezdődhet életem legszebb szakasza. Biztosan sokatoknak ismerős, hogy amikor hazamegyünk a kórházból, olyan dolgok történnek, amikre nem készültünk föl, elbizonytalanodunk, időnk sincs könyveket bújni és felülkerekedik a bizonytalanság, eltűnik a készen állok érzés! Jönnek a további tanácsok, melyekkel próbálkozol, majd azt fogadod meg a sok közül, hogy
jó Anya vagy, bízz az ösztöneidben!
Elég-e az anyai ösztön?
Az anyai ösztön és úgy általánosságban a szülői ösztön elengedhetetlen segítő, de elég csupán az ösztön? Mit tudok átadni ösztönből a gyermekemnek a nevelése során? Amilyen én vagyok.
A gyermekemnek én vagyok a minta ahhoz, hogy felépítse saját megküzdési stratégiáját.
Nem elég a megfelelő fizikai gondozás, testileg-lelkileg-szellemileg egészséges gyermeket szeretnénk, aki bizalommal és bátorsággal éli majd az életét. Ennek elérése nem olyan magától értetődő, tanácsokból sem kivitelezhető. Valami más, valami több van emögött.
Megfelelő minta vagyok? A hiedelmeim, programjaim, üzeneteim amiket kaptam és a személyiségem részévé váltak, tovább adható? Saját sémáim tudattalan átadásával megnehezíthetem az életét? Hogyan tehetek a legtöbbet azért, hogy a gyermekem ne legyen bizalmatlan, intimitást kerülő, szorongó, félénk vagy éppen akaratos, lázadó, agresszív? Mit tehetek azért, hogy ne szenvedjen figyelemhiányban, ne éljen áldozati szerepben, ismerje a határait, önmaga lehessen, ne legyenek tanulási nehézségei, ne alakuljanak ki függőségek az életében? Milyen sérüléseket szedhet össze és adhatunk át 1 éves koráig, oviskorban, majd kisiskolás korban és jajj mi lesz velünk a serdülőkorban?
Szülőtársaim, az önismeret az egyik kulcs.
Szülői önismerettel és a gyermek személyiségfejlődési szakaszainak ismeretével, biztosabb kézzel kormányzunk majd a kanyargó, de gyönyörű kilátást nyújtó úton.
JVR
